“Enyém-tied” a totyogó korban

Micro_Pigs1-thumb-450x239

A házigazda gyerek kiborul, hogy a vendég gyerek „elveszi” az ő játékát. Az övé, hiszen ő kapta, az ő rokonától, és az ő polcán van, az ő szobájában.

A vendég gyereknek meg csak úgy megtetszik a játékszer, és játszana vele. Udvariasságot még nem ismer, tulajdonlást sem nagyon – már ami a másvalaki játékát illeti. (A sajátját játékairól persze ő is ugyanazt tudja, mint a másik gyerkőc.) Arról nem beszélve: hogy gyermekünk nem is tud még esetleg beszélni. Tehát nem tudja illendően kifejezni, hogy nem bántja ő a plüssnyuszit, csak játszani szeretne.

Kitör a huza-vona. Mit tehet a szülő?

Próbál esetleg nem beavatkozni – hátha megoldják egymás közt a gyerekek (azt mondják, ez a legjobb…) De nem oldják meg, a helyzet egyre rosszabb.

A házigazda viszont elkezd beavatkozni, hiszen már ő is kínosan érzi magát: olyan mintha irigy lenne a gyereke – közben csak kicsi még. „Add csak oda neki a játékodat, hiszen ő a vendég!” – mondja a mama. Na, ez olaj a tűzre!

Nehéz ügy,és spontán kellene jól reagálni…

Először a szülő próbálja elterelni a totyogó figyelmét egy másik játékszerrel. Hááát, ez már ilyen fázisban nem szokott sikerülni, ugye.

Kezd kínos lenni a dolog.

Mindkét szülői meg akar felelni az elvárásoknak. Hogy jól neveltek a gyerekeik. Hogy ők pedig jófej szülők. Meg udvariasak.

Szerencsés, ha mindezen társadalmi elvárások, szokások elé tudjuk azt helyezni, hogy nem a rólunk kialakuló kép a legfontosabb most, hanem, hogy megértőek tudjunk lenni a gyerekünkkel (meg persze a másik gyerekkel is, mert az a legrosszabb, ha esetleg a más gyerekét kezdi el nevelni ilyenkor a felnőtt!)

Szóval megértjük, hogy mi a gyerekünk igénye: játszani szeretne evvel a szép, színes, hívogató játékkal, ami az orra előtt van, kínálkozik.

És a következő vendégségbe már felkészülten megyünk, számítunk rá, hogy ismétlődni fog a jelenet. A gyerekek közelében maradunk, hogy jókor észre vegyük, hogy alakul a húzd meg, ereszd meg, és  még időben tudjunk segíteni a gyerkőcöknek átlendülni a helyzeten. Ekkor még nem lovalták bele magukat, hogy csak náluk lehet a játékszer, így másik figura is bevonható a játékukba. Vagy átterelhető a fókusz, valami más szép tárgyra.

Ha mi vagyunk a vendéglátók, akkor esetleg előre eltehetjük a féltett kincset. Ez még sokkal nagyobb korban is beválik.

Így remélhetőleg nem kezdődik verekedés, amit már jóval nehezebb elsimítani.

Segíthetünk a gyereknek megfogalmazni azt érzést, amit nagyon erősen érez, de még nem tud szavakba önteni, sőt fel sem ismer. Pl.: „most nagyon mérges vagy, hogy vissza kell adni a játékot.” Kifejezhetjük az együttérzésünket,  majd kezdeményezhetjük, hogy egy kicsit a vendéglátó játsszon a hőn áhított játékkal, és utána a vendég gyerek. „Egy kicsit ő, egy kicsit te…”

A bántó magatartásért bocsánatot kérhetünk a gyerekünk helyett, „jó példát mutatva”, és szintén kifejezve az együttérzést a megbántott, esetleg megütött játszótársnak.

 

Kövess minket