Kéretik nem véleményezni a testemet!

diet-lady-with-red-apple-100175663

Photo by iosphere

Gondolatébresztőnek lefordítottunk egy cikket a www.mothering.com -ról. Írta: Olivia Hinebaugh

“A várandósság és a szülés rengeteg változást hoz egy anya életébe. Ez magától értetődik. Megváltozik a testünk. Megnő a családunk. Megváltozik az elménk. Megváltozik a szívünk.

Én azt vettem észre, hogy mindezek mellett történt valami más is: az emberek úgy érezték, megjegyzéseket tehetnek a testemre.
Igen, tudom. A várandós nők gyönyörűek! És van valami nagyon izgalmas abban, amikor egy nő éppen édesanyává válik. Én is azon veszem észre magam, hogy mosolygok a várandós nőkre és azokra az anyákra, akiknek újszülöttjük van. És amikor én voltam nagy hassal vagy pici babával, élveztem, hogy mosolyogtak rám.
A reakció automatikus. Az jön a számra, hogy „Csodálatosan nézel ki!”
Jobb lenne azt mondani :„Hogy érzed magad?” „Olyan boldognak/nyugodtnak/izgatottnak látszol!” „Mit szólsz ehhez az időhöz?” vagy „Milyen klassz ez a blúz!”
Én is gyönyörűnek éreztem magam, amikor várandós voltam. És tulajdonképpen szerettem hallani, hogy csodálatosan nézek ki. De ugyanakkor valahogy lealacsonyodott az, ahogy éreztem magam. Élettelinek és erősnek és boldognak és idegesnek éreztem magam. Imádtam a feszes hasamat és a növekedő melleimet. Titokban utáltam a terhességi csíkokat, amelyek birtokba vették és sötétlilára cikcakkozták az egykor sima, fehér pocakomat.
És az emberek mégis azt mondták, csodásan nézek ki. És az egyik kedves családtagom megemlítette, hogy kezd nagy lenni a fenekem. (Ami éppenséggel eléggé sértette az érzéseimet, pedig élveztem, hogy nagyobb a fenekem.) De eltekintve a fenékre vonatkozó megjegyzésektől, szerettem hallani, hogy jól nézek ki.
A szülés utáni időszak viszont problémás. Elég megnézni, hogyan tekintünk a celebekre. Mindannyian csodáljuk őket, hogy milyen gyorsan visszanyerik a szülés előtti alakjukat. Szükségtelen mondani mennyire irreális elvárni bárkitől, hogy kockás hasat produkáljon szülés után pár héttel. És még ha fel is fogom intellektuálisan, hogy ez egy követhetetlen minta és bizonyára nem kevés photoshop, vagy edzés, vagy diéta vagy stylist áll az irigylésre méltó szülés előtti forma mögött, az nem változtat azon a tényen, hogy a női testet rutinszerűen tárgyiasítják.
Vajon mindenkiről, aki megjegyzést tett a testemre, azt gondolom, hogy szexista, vagy patriarchális módon tárgyiasított? Nem!
Azt gondoltam, hogy mivel nem vagyok celeb, szülés után talán senki sem fog foglalkozni többé a testemmel. Persze hogy mindenki a gyerekemet fogja nézegetni. De nem így lett. Megint mondták, hogy remekül nézek ki. A legelső kommentek egyike az volt egy Face Bookon posztolt fotóhoz rólam és a 12 órás fiamról, hogy „milyen lapos már a hasad!” Egy másik újdonsült mamától jött. Totálisan azt olvastam ki belőle, hogy „Összehasonlítom magam veled, vizsgálgatom a hasadat, mert kényelmetlenül érzem magam a sajátom miatt.”
És aztán vesztettem a súlyomból a szoptatás miatt. Nagyon sokat. A fiam sokáig nem barátkozott meg a szilárd ételekkel és már nagy srác volt, aki csak szopott és szopott és szopott. Élveztem azokat a napokat, amikor esténként jégkrémet ettem. És őszintén megvallva, élveztem, hogy mennyi figyelmet kapok fiatal anyaként, aki úgy néz ki, mintha soha nem szült volna.
Ezt mások mondák nekem: „ Nahát! Nem úgy nézel ki, mint akinek gyereke van.” Ez furcsa. Mintha megannyi módon azon kellene igyekeznünk, hogy a gyermekvállalás előtti önmagunk legyünk: fejest kellene ugranunk a szexbe, össze kellene zsugorítani a hasunkat, gyorsan vissza kellene állnunk a munkába. Szülőnek lenni úgy, hogy nem nézünk ki annak – ez valahogy egy furcsa cél.
A fiam szopizása lelassult. Jöttek rám a kilók, amíg nagyjából el nem értem a baba előtti „normális” súlyomat. Hevesen bókoltak, hogy milyen jól nézek ki. És hosszú idő óta először kényelmetlenül éreztem magam azzal a testsúllyal, amivel addigi életem legnagyobb részében rendelkeztem.
Ekkor gyúlt világosság a fejemben. Rádöbbentem, hogy mennyien beszéltek úgy a testemről, mint egy tárgyról.
Amikor a második szülés után mondták, hogy remekül nézek ki, még mindig kedves voltam. De már kétkedés volt bennem. Udvarias voltam, de mérges.
Pörgessük át a szülés utáni hat hónapot! Már három hónapja emésztési problémákkal küzdöttem. Nem tudtam magamra szedni semmit. Akkora százalékát vesztettem el a testtömegemnek, hogy illett rám a „sorvadás” orvosi definíciója. Nagyon beteg voltam. Tandem szoptattam, egyszerre két gyereket. Az időm egyik felét a mosdóban töltöttem, a másikat meg azzal, hogy megpróbáltam valamit enni. Hagyjuk a testedzést! Az energiámat a tejgyártásra fordítottam.
És amikor azt mondták, hogy csodásan nézek ki, nem tudtam, mit válaszoljak. Amikor kérdezgették, hogy szabadultam meg ilyen gyorsan a kilóktól, rá akartam vágni, hogy „Ó, naponta tizenötször megyek a mosdóba és éhezem.” Aztán végül kezdtem elmondani, hogy beteg vagyok. Részben azért is, mert úgy éreztem, hogy nem kell elismerést kapnom olyasmiért, amiért nem tettem semmit.
Az volt a szomorú a dologban, hogy a karcsúságom jelentette a vigaszt. Hónapokat pazaroltam el a kislányom csecsemőkorából azzal, hogy beraktam az ágyba, hogy el tudjak szaladni a mosdóba. Nagyon sok orvosnál jártam. Kemény dolog volt távol lenni a háztól. De legalább fantasztikusan néztem ki.
Senki sem akar bántó lenni azzal, ha dicséri egy nő testét. Pedig bántó. Tényleg az.
Mindezek után én leálltam azzal, hogy a nők testéről beszéljek. Ide tartoznak a celebek is. Ide tartoznak a barátnőim is, akik igazán fantasztikusan néznek ki a várandós pocakjukkal. Én soha se találgatom, hogy egy nő terhes-e, vagy ami még rosszabb: soha sem kérdezek rá. (Ezt még véletlenül se!) És másokat is szeretnék erre biztatni.
Inkább jegyezzük meg, hogy milyen boldognak látszik a gyerek! Milyen bájos az édesanya! Milyen klasszul csinálja a dolgokat! Vagy tudjátok mit, kérdezzük meg, hogy van!”

Forrás: http://www.mothering.com/articles/please-stop-commenting-body/

Kövess minket

Minden vélemény számít!