Immage courtesy of papaijai2008: www.freedigitalphotos.net

Forrás: http://www.handinhandparenting.org

Élénken emlékszem arra a napra, amikor egy pillanatig azt éreztem, hogy most biztosan falhoz vágom a két éves fiamat. Épp megütötte a kistestvérét, és nem először. Elkékültem a dühtől. Majdnem elvesztettem a fejem. Aztán miután magamhoz tértem, nagyon-nagyon megijedtem.

Nem biztos, hogy aznap megfogalmazódott bennem, hogy mérges, vagy feldúlt lennék.

Az, ami velem történt, gyorsabb volt bármilyen megnevezhető dolognál. Elképzelni sem tudtam, hogy mi jött rám.

Boldog voltam, hogy anya lehetek, hogy van két gyönyörű fia. Boldog voltam, hogy törődhetek velük. Ez volt az, amit akartam, amire vártam. De itt volt ez a néhány pillanat, amikor hirtelen valaki más lettem. Képes lettem volna megütni vagy bántani bárkit, aki fenyegeti a kisbabámat. Akár a saját gyermekemet is.

Nem tudtam, – sokáig még azután sem, hogy ez az eset megtörtént – hogy az anyasággal kapcsolatban nem a boldogság az egyetlen érzésem. Aztán egy nap, ennek az érzékeny időszaknak a közepén, találkoztam egy nővel, aki megkérdezte tőlem, milyen anyának lenni? Nem volt gyereke, és szerette volna tudni. Ott akkor kirobbant belőlem a zokogás. Őszintén kedves volt velem, és ez az ártatlan kérdés, amit feltett, ütött egy nagy rést az érzelmeim védőgátján.

Ömleni kezdett belőlem a szomorúság, méghozzá rengeteg. Elmondtam neki, mennyire megdöbbentett a saját viselkedésem. Megrémített az a durvaság, ami kitörni készült belőlem. Apám legrosszabb pillanataira emlékeztettem önmagam. Olyan dolgokat csináltam, amiket megfogadtam, hogy soha nem teszek. És most, te jó ég! … egy idegen karjaiban zokogtam.

Ekkor kezdtem el felfogni, hogy én, mint szülő, nem csak szeretetet érzek. Előtte észre sem vettem, hogy mi minden mocorog az „én jó anya vagyok, és szeretem az anyaságot” ruha alatt. A ruha alatt, amiről úgy gondoltam, pont passzol rám, de nem passzolt eléggé, amikor én magam túl feszült voltam.

Valójában egészen jó anya voltam, ugyanakkor nem mindig szerettem szülőnek lenni. Voltak olyan pillanatok, amelyek kemények, magányosak, zavarba ejtőek, frusztrálóak, elszigetelőek, őrjítőek voltak. Nem hagytam magamnak, hogy észrevegyem ezeket az érzéseket. A munkám részének tekintettem, hogy szeressem a szülői szerepet, és ebből nem engedtem. Ám amint valaki őszinte nyitottsággal megkérdezte, hogy vagyok igazából, rögtön előtörtek a meg nem nevezett, vad, kétségbeejtő érzéseim.

Amikor elkezdtem kipróbálni, hogy milyen az, ha egy másik szülővel kölcsönösen meghallgatjuk egymást, kezdtem jobban érteni a dolgot. Hát persze, vannak érzéseim! Mindenkinek vannak! Ha pedig van, aki meghallgat, az segít abban, hogy észre is vegyük őket. Az érzések teljes skáláját éltem meg minden nap, a napos-enyhétől a szenvedélyes-elektromosig, közbülső színes megállókkal. Ahogy a gyermekeimnek, nekem is óriási érzelmi kilengéseim voltak!

Egy másik ember segítségével, aki meghallgat, minden szülő lassacskán rá tud jönni, hogy honnan származnak az ilyen viharos érzései. Én azt vettem észre, hogy a legerősebb érzéseink túlnyomó részt a saját gyermekkorunkból jönnek, azoknak a pillanatoknak a maradványai, amelyek szüleink számára küzdelmesek és nyomasztóak voltak, és amikor mi kisgyermekként nem tudtuk, hogy mit tegyünk. Ha van, aki meghallgat, akkor ezek az eddig vigyázva őrzött érzések megmutathatják magukat, megtalálják a helyüket, és végleg el tudjuk engedni őket. Ha kisírjuk, kinevetjük vagy kitomboljuk-hisztizzük őket magunkból, az segít abban, hogy szülőként a különböző helyzetekben jobban megválasszuk a reakciónkat, és igazán azok a szerető szülők legyünk, akik lenni akarunk.

Az érzéseink nem mi vagyunk. Az érzéseink lenyomatai azoknak a történeteknek, amelyek velünk lejátszódtak, és azoknak a sebeknek, amelyek még gyógyításra várnak. Olyanok, mint a fa évgyűrűi – megmutatják azt, ami velünk történt, de az élő, alkotó, szerető részünk valahol máshol van. Az érzéseink abból származnak, ahogy bennünket kezeltek, és ahogy a korunkbeli gyerekeket és eseményeket kezelték akkoriban.

Az érzéseink arra várnak, hogy kifejezzük őket. Bármik legyenek is azok – aggodalom, szigorúság, önzés, megsebzettség, tehetetlenség, neheztelés, harag – ezek nem mi vagyunk, és ki akarnak törni belőlünk. Megpróbáljuk őket ugyan kordában tartani, de amikor elfogy a türelmünk, mind kibuknak belőlünk, általában azokra, akiket a legjobban szeretünk, köztük a gyerekeinkre. Egy olyan ember segítségével, aki tisztelettel és szeretettel van irántunk, és meghallgat minket, az érzéseink sokkal jobb, biztonságosabb kiutat találnak maguknak. Egy hallgató segítségével fel tudjuk ismerni, ki tudjuk mutatni és el is tudjuk engedni őket. El tudjuk távolítani a szelepet, amivel az érzéseinket addig bedugaszolva tartottuk.

Jó szülők vagyunk. De nem kell szeretnünk a szülői szerepet. Néha így, néha úgy érzünk a gyerekneveléssel kapcsolatban. Egy jó meghallgató segít abban, hogy elengedhessük ezeket az érzéseket. Utána pedig sokkal inkább tudunk önmagunk lenni – meleg, napfényes, bizakodó, játékos önmagunk. És mennyivel jobb úgy szülőnek lennünk!

_  _ _ _ _ _ _ _

Köszönet Pattynek, hogy hozzájárult a cikk közléséhez!