Játszma helyett igazi érzéseket!

játszma

Novák Ágnes konfliktuskezelési tanácsadó, Gordon-tréner a

gyerek-játszmákról

 

 

 

Photo courtesy of marcolm/ www.freedigitalphotos.net

 

Meglepődünk, de legalábbis feltűnik, ha valaki egy erős érzelmet kiváltó szituációban érzelemmentesen, vagy nem adekvát érzésekkel reagál. Szomorú esemény kapcsán közömbös marad, esetleg zavartan nevetgél; düh helyett sírva fakad; vagy ha öröm éri, nem is lehet észrevenni rajta. Persze a pókerarc sokak számára irigylésre méltó tulajdonság. Azonban, ha tudatosan törekszünk arra, hogy elrejtsük az érzéseinket, vagy nem engedjük meg magunknak, hogy átéljük őket, az nagyon különbözik attól, amikor bizonyos érzések átélése ismeretlen számunkra, mert nem vagyunk képesek az érzésbe kerülni. Ez utóbbit nevezi úgy a szakirodalom, hogy letiltott érzés, amelynek a gyökere a gyerekkorba nyúlik vissza. Hiszen akkoriban tanuljuk meg a szüleink reakciójából, hogy ők melyik érzéssel nem szeretnek találkozni.

Amikor egy gyerek elsírja magát, gyakran hallani, hogy szülő lekicsinyli a vele történteket, lebeszéli az érzésről, amit átél: „Ilyen kis karcolás miatt sírni, katonadolog! „vagy egy másik esetben: „Nem utálhatod a testvéredet, ilyet nem mondunk.” Persze gyakran a szavak szintjén nem is hangzik el az üzenet, hanem a nem kívánt érzésre a szülők elutasítással, vagy figyelemmegvonással reagálnak.

Ha arra tanítjuk a gyerekünket, hogy fedje el a valódi érzéseit, ezzel nem teszünk jót neki, mert a helyzetnek megfelelő érzés átélése éppen abban segít, hogy feldolgozza a problémát, a fájó eseményt, vagy az örömével ünnepeljen. Mi történhet akkor, ha ezt a lehetőséget nem engedjük meg a gyerekeinknek? Akkor a valódi érzés helyett egy számunkra „elfogadhatót” fog produkálni. Ez pedig oda vezethet, hogy egy nehéz helyzetet nem tud elég gyorsan feldolgozni, hogy nem tud örülni a sikereinek, nehezére esik igazi, bensőséges kapcsolatokat kialakítani másokkal és helyettük játszmázni kezd. Tehát szülőként nagy a felelősségünk abban, hogy megengedjük gyerekeinek átélni a valódi érzéseiket. Az „Ilyen kis karcolás miatt sírni?”- helyett jelezzük vissza a valódi érzését, hogy „Fáj, ahol megütötted magad”, és a „Nem utálhatod a testvéredet!”- kioktatás helyett jobb azt mondani, hogy „Nagyon dühös vagy most az öcsédre”. Thomas Gordon kommunikációs modellje, sokat segít a problémás helyzetek megértésében és a megfelelő reakció megfogalmazásában azért, hogy a lehető legkevesebb kárt okozzuk a gyerekeink kapcsolati működésében.

Gyerekkorban nagyon gyakran találkozunk játszma kezdeményekkel, és ha megfelelően reagálunk, vagyis nem leplezzük le a próbálkozást, amikor átlátunk rajta, hanem más alternatívát kínálunk a gyereknek, hogy kielégíthesse az igényeit, akkor azt tanulja meg, hogy nem kell játszmákba bonyolódni ahhoz, hogy elérje, amit akar.

„Melyikőtök az erősebb?”

címet viselhetné az a játszma, amikor a gyerek a szülőket ugrasztja egymásnak, így kerülve el a büntetést, vagy szeretné felhívni magára a figyelmet. A gyerekek pontosan tudják, hogy a szüleik – anélkül, hogy egy szót is szólnának – milyen hangulatban vannak, hogy a kapcsolatuk feszült, vagy bensőséges. Ezért semmiképpen nem szabad letagadni, vagy eltitkolni a gyerek előtt a problémákat. Persze a koruk és a probléma természete határozza meg, hogy miről milyen mélységig beszéljünk velük.

A nyílt kommunikáció az, ami segítségünkre van abban, hogy elkerüljük a kommunikációs zsákutcákat, a játszmákat. A konfliktus és a játszma között az egyik leglényegesebb különbség éppen az, hogy a konfliktus esetén nyíltan kimondom, hogy mi a bajom, míg a játszma esetében, az igazi üzenet rejtve marad és még nem is vagyunk tudatában annak, ami közöttünk zajlik.( Amikor mindez szándékosan történik, azt manipulációnak nevezzük és az az elménk tudatos szintjén zajlik. )

Miért célja a gyereknek, hogy vitát szítson a szülei között? Többféle ok is húzódhat mögötte. Ha a szülők értékrendje különböző, vagy csak bizonyos dolgokban tér el a véleményük, ráadásul emiatt sokszor keverednek vitába, akkor a gyerek elbizonytalanodik és szeretné egyértelműen tudni, hogy kinek is van igaza. Anya:„Mi az, hogy nem csináltad meg a leckét, teljesen jogos, hogy egyest kaptál!”; Apa: „Ne is törődj vele, egyest adni ezért, mintha ennek bármi köze is lenne a tudásodhoz.”

Persze ez az összeugrasztás nem oldja meg a kérdést, de annyit mégis „nyer” vele a gyerek, hogy vele foglalkoznak, hiszen a figyelem, mindannyiunk számára nagyon fontos, a gyerekeknél az életben maradásukat biztosítja. Ha nem kapnak eleget, megszerzik, akár negatív formában is. Mindezeken túl egy gyakorlati haszna is lehet még a gyerek számára: elnyerni a pártoló szülő védelmét és megúszni a másik szülőtől várható büntetést. Ha észre vesszük a gyerekünk játszmakezdeményét ne leplezzük le, hanem beszélgessünk vele, figyeljünk rá, kínáljunk más, játszmamentes alternatívát számára.

 

Vélemény, hozzászólás?