Tamás Krisztina írása
Én azt vettem észre, vagy úgy látom, hogy sok nő csak túl akar lenni a várandósságán, és ha végre kint a gyerek, akkor türelmetlenek, hogy miért nem alszik, miért nem marad meg a kiságyban, miért nem “hagy békén”… ahelyett, hogy elfogadnák, ami van. És ha nem alszik, hát énekeljenek neki, mondókázzanak, játsszanak, ringassák, ölelgessék, stb.
Szerintem vannak fokozatok:
- Baba a pocakban.
- Pocakon kívül – de anyán!
- Anyán kívül.
- Anya nélkül…
Sokan átugranák a 2. fokozatot. Meg persze vannak nyűgösebb babák is! Nekünk is volt már pár olyan napunk, hogy semmi nem volt jó. Elfogadtam, hogy ez a nap ilyen, ma nem csinálok semmit, csak összebújok a babámmal. Meghallgatom a sírását, megpróbálom megvigasztalni, magamra kötöm, ringatom, szoptatom, simogatom, puszilgatom, megértő vagyok vele, ott vagyok mellette. Ha én nyűgös vagyok, nekem is az esik jól, ha valaki meghallgat, megpróbál megérteni, megsimogat, megvigasztal. Még ha el nem is múlik a bajom, de legalább jólesik a törődés. És úgy gondolom, ha a sírás nem is marad abba, biztosan jólesik a babáknak is a figyelmesség.
Tamás Krisztina
